Tételem mindössze annyi: Trianon traumáját a második világháború lezárása óta az elhallgatással próbálták kezelni, ami csődöt mondott, hiszen egy nyolcvanhat éves igazságtalanság egy egészséges társadalomban már rég nem volna téma. Gyógymódként az újratemetés tűnik a leginkább kézenfekvőbbnek, a hagyomány is ezt tartja a hatásosnak a kísértetekkel, élőhalottakkal kapcsolatban.

A szerződés igazságtalanságát azóta minden fél elismerte. Azonnal felmérhető módon generált számtalan új válsággócot, vagyis mint ilyen, tökéletesen alkalmatlan volt a nevében szereplő béke megteremtésére. Érthető módon a korabeli közélet a sokkhatása alá került.

A békeszerződés abszurd aljassága (ebből a szempontból) egységfrontba terelte a háború után, a forradalmak korában egyébként meglehetősen szétszabdalt értelmiségi táborokat.

Mindezt csak azért fontos, hogy jelezze: nem igaz, hogy Trianon mindig csak a „nemzeti” oldal bolondériája volt, s most se csak őket kéne érdekelnie.

Minden tragédia feldolgozása annak kibeszélésén múlik. Horthy alatt napirenden volt, nem kérdéses, ám azt, hogy az iskolákban reggel az ima után elmondták a Hiszek Magyarország feltámadásában-t , aligha lehet terápiás kibeszélésnek nevezni.

A kommunisták hatalomátvétele után a témát csak nagyon szűk keretek között lehetett tárgyalni, olyannyira, hogy bölcsebbnek tűnt hallgatni, ami tulajdonképpen a mai napig is tart. Tart, a nagymagyarországos autómatricák érthetetlen népszerűsége és az Ősmagyar boltok ellenére. („Csókolom! Kérek húsz deka ősmagyart.” „Huszonkettő maradhat?”)

(...)

Trianonról normálisan beszélni csak a történész-szaklapokban lehet, egyébként meg leginkább sehogy sem lehet.

(...)

Ha Trianon súlyosságát nézzük, minden további nélkül ott van a helye a nemzet szokásos tragédiáinak sorában, június negyedikéről ugyanúgy meg kellene emlékezni, mint ahogy megemlékezünk október hatodikáról, november negyedikéről. Hiszen ahogy az aradi tizenháromról is képesek vagyunk megemlékezni anélkül, hogy az osztrákok ugyanennyi tábornokának fejét követelnénk bosszúból, vagy a november negyedikei ünnepségek is rendre lefolynak Moszkva megszállásának felvetése nélkül, ugyanúgy hiszem, hogy egy trianoni megemlékezés is lehetséges anélkül, hogy a hatvannégy vármegyének visszafoglalására gyakorlatoznánk.

Mégis, ha vizualizálunk egy Trianon-megemlékezést, nagy valószínűséggel Csurka István hatalmas, feszülő bocskaija ugrik be, Dörner György szavalatával, Szikora vagy az Edda, a Kormorán zenéjével, brrrrr. Ennek oka ott keresendő, hogy szélsőjobbos felebarátaink példaértékűen stoppolták a szegmenst, s tehették bátran, mert a téma kényessége miatt attól az értelmiség kevésbé bátor fele következetesen, érthető módon óvakodik. Az eredmény: a többség magáról Trianonról alig tud valamit, illetve az azért ott van a fejében, hogy akik viszont számon tartják, azok a szalonképtelen, veszélyes szélsőségesek. A kisebbség pedig Csurkáéktól tájékozódik, s ennek megfelelően áll a témához.

Magyarul: Trianon gyalázatáról még a valósnál is többet tud, a kevéssé regényes összeesküvéseken túl fejében még számos Jeruzsálem-New York-Párizs tengely szerepel, mely évezredek óta nyomja el a mi Mezopotámia-Atlantisz-Szíriusz tengelyünket. Frusztrációs indexe a maximumon, és az egyébként meglehetősen kézenfekvő kijelentést teszi: igazságot!

Az igazság azonban nem minden esetben okvetlen jó dolog, megbocsátás nélkül pedig kifejezetten veszélyes. Jelen esetben csak még nagyobb igazságtalanságok árán lehetne „igazságot” tenni (?). Az elmúlt nyolcvanhat évben elég sok minden történt, s a problémát, amit a revízióval visszakerülő talán két és fél millió magyarral érkező több mint tízmillió idegen nemzetiségű magyar állampolgár jelentene, azt senki sem tudná megoldani. Kincses Kolozsváron a húsz százalékot sem éri el a magyarok aránya, Márai Kassáján a hármat sem. A helyi rendőrök kivételével tényleg színmagyar székelyföldi vidékek fenyveseit pedig az RMDSZ-es szenátor, Verestóy vágja tarra, de teljesen. És akkor még nem is néztük, hogy a 2004. december ötödiki népszavazás mi mindent jelentett határon innen és túl. Nem is folytatom, tökéletes nonszensz.

Revízionista felebarátaink nagy része azonban legfeljebb részegen akarja einstandolni a „magyar volt, magyar lesz” Adriát. A többségük inkább örökké istápolt sérelemként vigyázza magában Trianon traumáját, melynek segítségével rendületlen szemrehányással és vélt erkölcsi magaslatról nézhet le mindenki másra, aki nem tartja legalább annyira számon az ország megcsonkítását, mint ő. Azt gondolom ez valamivel ugyan jobb, mint ha még hinne a tankos-bevonulós verzióban, de azért ne elégedjünk meg vele.

Mit lehetne itt tenni? Először is: beszélni, beszélgetni, oktatni. A történelemórákon legalább fél évvel több helyet csinálni a huszadik századnak. („Mivel ötvenhat kérdése még vitatott, ezért nem fogjuk venni.” – intézték el hasonló képen a témát egy barátom gimnáziumában.) Fahidi Éva, a koncentrációs táborok egyik túlélője írja Anima rerum – A dolgok lelke című könyvében, hogy havonta háromszor-négyszer hívják német iskolákba, auschwitzi, buchenwaldi élményeiről beszélni. Magyarországon még sohasem hívták.

Így vagyunk Trianonnal is, és valószínűleg a hallgatás közös pontja magyarázza, hogy mindkét témában oly nagy számban szedi áldozatait a félretájékozódás.

Felteszem, a fősodrú tájékoztatás szabályzói attól tartanak, hogy rendkívül kellemetlen volna, ha hirtelen sok ember beszélne arról, hogy apáinknak, nagyapáinknak –illetve: a még mindig köztünk élőknek- milyen megrázkódtatást jelentett Trianon. Talán attól félnek, hogy ebből valamiféle szomszéd országokkal szembeni ellenérzés alakulna ki? Talán azt hiszik, hogy ebből az öntudat veszélyes nemei nőnének ki, netán hogy a nacionalizmust erősítené? És ezért verik ilyen nagyon könnyen fejbe azt, aki a témához nem a határozott elutasítás szándékával nyúl?

Kicsit olyan ez, mintha a falu határában farkast kiáltva mindig kapát-kaszát ragadnánk, valahányszor egy hozzánk tartozó pásztorkutya tűnik föl. A kutyák elszoknak, vagy kushadni fognak, mire előbb-utóbb törvényszerűen az igazi farkasok fognak garázdálkodni. A jobboldali veszélytől éveken keresztül, főműsoridőben (többnyire elég jó gázsiért) rettegő értelmiségieknek kulcsszerepük van abban, hogy ezt a fontos területet is patologizáltuk és átengedtük a szélsőjobbnak.

Mert az korántsem baj, ha valaki számára érthetetlen, miért nem tudja valaki a huszonegyedik században egy vállrándítással elintézni Trianont. De ha a Trianon felemlegetésének létjogosultságát vonja kétségbe, vagy gúnyolódik rajta, az már cseppet sem bölcs és cseppet sem elegáns magatartás.

Persze, ha Trianon közbeszédbe való visszaemelését ostobán, sérelem-alapon csinálnánk, megvolna arra az esély, hogy a félelmek beigazolódjanak. (...) Arról nem is beszélve, hogy jelenleg is meglehetősen ostobán kezeljük a kérdését, és káros következményi tényszerűen jelen vannak, még ha akkut veszedelmet nem is jelentenek. De miért ne lehetne nyolcvanhat évvel a történtek után felnőttként beszélni róla? A társadalom igenis nyitott arra, hogy felnőttként kezeljék. Ha nem lenne az, akkor is felnőttként kell kezelni, mert különben sose lesz az.

A kísérlet eredménye képen biztos, hogy felére csökkenne a revízionisták és a Nagymagyarországos autómatricák száma, hiszen ha a téma nem szorul az undergroundba, akkor nem lehet vele provokálni. (A matricák legfőbb indítéka egyébként a felragasztók által „kommunistáknak” nevezett halmaz bosszantása, ebben biztos vagyok.)

A politikai okokon túl is szólnak érvek Trianon kiterápiázása mellett. Nem csak a történelemkönyvekben írott múltunk kétharmada esik az országhatárokon kívülre. Majd minden családban vannak határon túli rokonok, barátok, visszavonhatatlanul sorsközösségben élünk, a kapcsolat a két fél között gyakorlatilag folyamatos, mégis – elsősorban a középkorúak és a fiatalok - gyakran úgy mozgunk, mint elefánt a porcelánboltban. Majd minden határon túli magyar ismeri az érzést, amikor az itteniek románnak, szlováknak, cigánynak nevezik, és én azért azt is emlékezetes pontként tartom számon, amikor az egyik ismert közírónk kéjes fensőbbrendűség-tudattal azt magyarázta, hogy Nagyváradnak van rendes román neve, tessék azt használni: Orodea. Hogy miként nézett volna Ady szemébe, nem tudom.

Trianon és következményei nélkül igen sekélyesen lehetne csak érteni mai társadalmunkat. Nagymamám kolozsvári születésű, személyi igazolványában az áll, Románia. Ami ellen hiába tiltakozott, mondván, hogy ő Magyarországon született, a város csak később lett román terület, persze senkit sem érdekelt.

Vagy el tudja valaki képzelni, mit érezhettek a párkányiak, amikor a külföldivé vált esztergomi Bazilikát látták nap mint nap? Vagy Szelmenc falú, melynek egyik felét Csehszlovákia, másik felét Szovjetunió vitte el, s csak nyolcvannégy év után oldották meg az átjárást az alvég és a felvég között?

Millió ilyen, vagy még erősebb történet is van, melyek nem kerülhetnek addig a helyükre, amíg kontextusuk vitatott, kényes, ezért jobb körökben kínos témának számít.

Úgyhogy legközelebb június negyedikén tizenhat órakor, a békeszerződés kihirdetésének percében szóljanak csak meg nyugodtan a harangok. Ez ügyben nyugodtan vállalható, és minden szempontból hasznos volna, ha a fősodrú politika és közbeszéd kiszorítaná a szélsőjobbot. Nem kell foglalkozni a Jobbikkal. Ha a Jobbik kiad egy Európai Unió párti közleményt, akkor talán kilépnénk az Unióból?